Az Erdély.ma oldalon megjelent (Az erdélyi magyar jövőnk sírásói ) – a Tordaszentlászlói Polgármesteri Hivatal és benne a Tordaszentlászlói Helyi tanács RMDSz-es tagjainak, és – gondolom – egyetlen MPP-s tagjának nevében is – a bennünket az erdélyi magyarság sírásójának nevező – cikk szerzőjének azért kell válaszolnom, mert emberségünkben és magyarságunkban, de erdélyiségünkben is mélyen sért írása.
Amiatt nem fogok személyére nézve sértő jelzőket használni, mert tiszteletben tartom jogát ahhoz, hogy helyzetismerete hiányosságai miatt ragadtatta el magát a mintegy 1700 magyar szavazót megtestesítő közösség meggyalázására.
Az említett cikkben azt olvashatjuk, hogy Gábor (nekem is személyesen kedves ismerősöm, rövid ideig falustársam), beperelte a Tordaszentlászlói Polgármesteri Hivatalt, mivelhogy ez nem volt hajlandó biztosítani neki, uniós állampolgárnak, román nyelvi tanfolyamot. A községünk területén áthaladó, sehonnan induló, pusztába érkező autópálya mentén hiányzó magyar feliratok miatt is pert akasztott a nyakunkba. Igaz, nekünk kellett volna ezt megtenni… Csakhogy mi, Tordaszentlászlón élők, nem tíz éve lakunk itt.
Értjük mi ezt. 1918 után minden magyar tanító és köztisztviselő románból nyelvvizsgát és hűségesküt kellett, hogy tegyen a román államnak. Vagy mehetett a házát, földjét hátrahagyva, a bőröndjével a nagyvilágba. Legtöbben Magyarországon próbálkoztak, és ők a magyar király nélküli Királyságban, a budapesti rendezőpályaudvaron felállított marhavagon-szerelvényekben kaptak „lakást”. (Ha megérdemlik, tisztelet a kivételeknek). Mások nyugatabbra, az Egyesült Államokig vagy Dél-Amerikáig, Afrikáig szaladtak boldogulni. Tamási Áron még visszaüzent, Amerikából hazatérve, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Igaz, 1944-ben a visszavonuló magyar csapatokkal Budapesten maradt. Akikről írt, akikből íróként is élt, azok meg a Székelyföldön maradtak. Aztán a Lupény miatti konfúzió miatt egy nappal később temethették el Farkaslakán, 1966-ban. Aztán újra, az 1970-es évektől kezdve, néhányan németnek vallván magukat, megvétették magukat a nyugatnémet állammal, no nem 30 ezüstért, hanem 70.000 márkáért, amelyet a román állam zsebelt be. Amiből lehet, hogy a „falurombolási” projekt is részesült, „finanszírozásban”. Amikor pedig 1990 után a helyi közösség indítványozta, hogy a kitelepült igényelje vissza a kommunista törvény által automatikusan államosított ingatlanját, az illető nem vállalta, mondván, hogy a német állam busásan kárpótolta, és ha netalán visszakapná az ingatlant, nem volna, miből visszafizesse a német támogatást. Most ennyit, és később még kicsit a 30 ezüstről.
Tordaszentlászló község ma megmaradt magyar lakossága azért maradt meg, mert nem ment el se Magyarországra, se Amerikába, se Németországba, se Hollandiába. Legkevesebb 1100 évre tud elődöket ezen a helyen. A temetőinknél nem lehet erősebb bizonyíték erre. És az a tény, hogy magyarul beszél, magyar kultúrával rendelkezik, és ezt a kultúrát a maga erejéhez mérten őrzi és védi, időnként fejleszti is, az 1918 után meganyagiasult „ahogy lehet” realitásain állva, a Brâncusi Végtelen Oszlopa nyomán mintázott román politika „húzd meg, ereszd meg” kereteibe illeszkedve, a nagyhatalmak kénye-kedve szerint változó külpolitikai áramlatokhoz-lehetőségekhez, a jogainkat szabályozó törvények és joggyakorlat lehetőségeihez igazodva, magyar nemzeti ünnepeinket nyíltan megélve, a Tordaszentlászlói Kárpát-medencei Kórustalálkozókat 1990 óta megvalósítva, a Kárpát-medencei Szent László települések nemcsak magyar lakosaival kapcsolatban élve, a községünk román falvaival egészséges emberi kapcsolatokat ápolva tartja a kis Hazát.
Méltatlan tehát a Polgármesteri Hivatalt érő vád, a Helyi Tanácsot megválasztó magyar közösség megsértése, megalázása. Azt számon kérni a helyi polgármesteri hivataltól, amit sem az RMDSZ parlamenti csoportja , sem az MPP parlamenti képviselői nem tudtak mindeddig Románia Alkotmányában kiharcolni, és az EMNT, illetve az EMNP nemzetközi politikában is próbálkozó jeles tagjai sem, rosszindulatú, éppen az erdélyi magyarság sírásását segítő gesztus, a lehetőségek alapján törvényesen működő, az „ahogy lehet”-et megélő közösség arculcsapása.
Örömmel és hálával fogadjuk a külföldről jogaink bővítését segítő kezdeményezéseket, de kioktatás és sértegetés helyett minden jóakaratú kritikusunktól csakis tanítást fogadunk el szívesen. Úgyhogy kitartás Gábor, családoddal együtt szeretettel várunk vissza Tordaszentlászlóra! Keressük együtt a továbblépés mindannyiunkat megtartó csodáit! A román nyelvvel meg mindannyian megbirkózunk. Ha nem a Hivatal, amelynek nincs román nyelvtanítással foglalkozó szakosztálya, sem magyar-román, román-magyar tolmácsa, állás blokkolva, valamelyikünk szívesen segít.
Ha a Felvidékre, Kárpátaljára, a Vajdaságba tértél volna vissza, hasonló lenne a helyzet. A többségiek nyelvét mindannyian elsajátítottuk. Annyira, amennyire szükséges. És ügyvéd legyen a talpán, akinek sose lehet szemére hányni a 30 ezüstöt, amiért az igazságot kifordítja.
Boldizsár Zeyk Zoltán, tordaszentlászlói lakos, helyi tanácsos
Én jelenleg Tamási Áron unokatestvérével dolgozom egy munkahelyen. Ő mesélte, hogy Georgiu Dej idejében bizony Tamási volt román börtönben. Ez meglepett, mert az életrajzai szerint 1944-től végig a fővárosban élt. Ez csak úgy lehetséges, ha megpróbált hazalátogetni az ötvenes években, de letartóztatták, és egy-másfél évig börtönben tartották, majd kiutasították az országból. Ennek utána kéne járni valakinek.
Viszont Tamási mocskolása mindent elárul magáról B. Z. Z., szégyelje magát! Hiába mentegetőzik azzal hogy “de hát ő az egyik legnagyobb írónk, de…” erről Frunda Gigi Nyírő temetése kapcsán tett kijelentése jut eszembe: “Nyírő nagyon szép regényeket írt, ezért nem lehet az emberek emlékezetéből kitörölni. Az más kérdés, hogy fasiszta volt”. Maga, meg a tordaszentlászlói R”M”DSZ a helyi Frunda Gigi.
Tanáçsos úr! Csak ezért kérdem Öntől, mert ecsetelte a helyismeret fontosságát a közigazgatási ügyek intézésében: hová került a 2012-ben felszerelt kétnyelvű rendőrségi tábla? Gondolom tudja, hogy hová lett, ha már oly kiváló helyismerettel rendelkezik. Ha jól értesültem a táblát is valamilyen civil aktivista szereltette fel és fizette ki. Utánajártak-e a tanácsosok annak, hogy miért tűnt el? Mert azt csak remélni merem, hogy nem a polgármester szereltette azt le a helyi tanács hallgatólagos beleegyezésével.
Kedves rendőrségi tábla, őszintén, nem tudom hova tűnt.
Kedves Zoltán
Köszönöm a hozzászólást,egyetértek vele.Ismerem Tunyogi Bélát is Egy nagyon értékes ember,őrzi és terjeszti hagyományaikat.Arra kérlek ha már ilyen szépen megismerkedtetek hívd meg Szentlaszlora tartson egy lovas és baranta bemutatót ebből biztos a Ti kozossegetek ésO is profitalna.Baráti üdvözlettel János.
Kedves János! Köszönöm az egyetértésedet, bár nem azért írtam, hogy bárki is egyet értsen. Csak nagyon bántónak találtam, hogy a tordaszentlászlói magyar többségű tanácsot egyenesen azzal vádolja bárki is, hogy a magyarság sírásója. Ha nem tudsz tenni eleget, akkor úgy beállítani a dolgot, hogy éppen ellene teszel, az nem elfogadható és olyan ellenséges gesztus, amely a véleménynyilvánító jóhiszeműségét megszünteti. Már csak amiatt, hogy nem vállalni a küzdelmet, hanem bírálni a küzdőket, elutasítva a küzdelemben való részvételt, illetve a küzdők ellen küzdeni, számomra erősen rossz szándékra utal. Erre két magyarázat lehetséges. Egyik, hogy az illető(k)nek feladata van arra, hogy ellenséges közvéleményt formáljon. A másik pedig, hogy teljesen mindegy, mit mondasz és hogyan érted, nem érdekli. Ezek a farkaskiáltók, akikről a népmese is beszél.
Tudod, itt az oldal hozzászólói között is már annyi a jó magyar ember, hogy csak csodálkozni tudok, hogy hogyan tűnhetett el egyik vagy másik felirat. És hogy nincs egy nyomravezető se. Csak sírásózó.
Pontosan kire érti azt, hogy nem vállalta a küzdelmet? Landman Gáborra?
Megértjük felháborodását tanácsos úr. Még akkor is, ha nem tudhatjuk, mi indíttatta a pert. Mert azt elég nehéz elképzelni, hogy az indok az lett volna, hogy nem biztosítottak az illető számára romén nyelvtanfolyamot.
Csak azt nem értem, hogy kerül a képbe az, hogy a (gúnyosan) “magyar király nélküli Királyság” nem biztosított kényelmes otthont az ezer számra menekülő, mert ők tényleg menekülők voltak, akik nem akartak román alattvalók lenni, honfitársaink számára.
Tudja arról a király nélküli Királyság fővárosáról l beszél, amit éppen kiraboltak az Antanttours által ide utaztatott román “turisták”, és a rablott holmival azt az országot gazdagítva, aminek ön is az állampolgára.
Na meg jó indok belerúgni még Tamási Áronba is. Hogy ő is hogy kerül a történetbe? Talán nem is olyan érthetetlen miért nem érezte magát otthon Tordaszentlászlón az illető panaszos?
Tamásiba nem rúgtam bele, de el kell ismerni, hogy 1944 után nem vállalta azt, hogy azok között maradjon, akik mind nem követhették a példáját. Itthon maradtak, kitéve magukat mindannak, ami 1944-ben és utána, napjainkig magyarságuk miatt következett. Szóval Tamási Áron egyik legnagyobb magyar írónk, aki a székelyt összmagyar ismerőssé tette, ez elévülhetetlen érdeme, nagy emberünk. Azonban azok a példáját követő társaink, akik közül a legtöbben, mondom, nem mindenki, azért vándorolt ki Mo-ra vagy távolabbra, hogy egyik ismerősömet idézzem, “tudjak egy tábla csokit venni a gyerekemnek.” Ezek közül sokan bírálnak, pocskondiáznak bennünket, itthon maradottakat, osztván az észt, hogy mit és hogyan kell tenni itthon. Szeretettel várjuk őket is, de nem helyzetismeret nélküli észosztói szerepben. Jöjjenek haza és vegyenek részt a megmaradásért folytatott harcban.
Kedves bzz, ha azt szuggerálja, hogy Önök az erdélyi magyar megmaradást kultiválják, akkor a Soros Dzsó csapatában rúgják a labdát és a sértődést!
Nem szu”gg”eráljuk és nem kultiváljuk. Tesszük, ahogy lehet.
S csak így lehet b.z.z.?
Tisztelt b.z.z.
Szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy a magyar, székely-magyar, hogy a székelyek bele ne kössenek, Tamási Áron nem vándorolhatott ki Magyarországra. Az ember a hazájából nem vándorol ki a hazájába, legfeljebb másik városba költözik. Tamási Budapestre költözése csak annak kivándorlás, aki szívében már nem magyar, aki idegenként tekint arra az országra, ami a közös haza volt.
Innen is, onnan is.
Kedves BZZ!
Képet adott magáról.
Ha Ön valóban magyarul gondolkodna, minden magyarban, akkor nem rugdalná a saját fővárosát, meg azt, ami Magyarországból 1918-ban megmaradt. “Vagonokban laktak”: Ön rosszindulatú és tudatlan, avagy csak rosszindulatú mind Magyarországgal, mind a magyarsággal szemben.
Elárulja magát ezzel, és azzal is, hogy “a magyar király nélküli királyság” (a vesszőt sem rakta ki). Aki gyűlölettel köpködi, az egyértelmű, hogy nem szereti annak “tárgyát”. Ez azzal rímel, hogy “lovastengerész”, meg “merjünk kicsik lenni” és a többi. Fröcsögő gyűlölet.
Ezt az undorral ráhányást Magyarországra meg a magyarságra megszoktam – 1918-tól jött nagyüzemben- de nem itt az Ermán szokott előjönni, és jó lenne nélküle.
Amire nincs válasz: miért pereltek, igaz vagy nem, igaz a vád vagy nem?
Pont Tamási Áront azért ki kéne hagyni ebből, ő kényszerből, a gyűlölet miatt hagyta el szülőföldjét, de Áron írt még olyasmit is, hogy: “Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan”.
Uram, igaza van! Tamásit (akinek az özvegyét egyébként személyesen ismertem és beszéltem is vele ezekről a dolgokról), a kommunizmus kezdeti idején nagyon várták haza, csalogatták is mindenféle mézesmadzaggal, azért, hogy aztán – előre eltervezett módon letartóztassák. Erről dokumentumok vannak, s hozzáférhetők is. Ha akkor nincs egy néhány tisztességes ember, akkor talán haza is jött volna. És meg is ölték volna, mint annyi sok mást, csendben, nagyobb tamtam nélkül. Bizony még Ágota is titokban jött haza (szerencsére a Tamási név nem különösebben ritka), s igen pisszegett nekem amikor, a helyzet nem ismeretében, majdnem kiböktem, hogy ki is ő. Akkor még diák voltam, nem sok fogalmam volt a háttérben folyt eseményekről.
Az önkormányzati felületek magyar nyelvűsítésének elmaradását nem fejtette ki a válaszoló.
Nem magyarázom, hogy miért nem. A tükörbe rendszerint szemüveg nélkül nézek, de attól látom édesapámat, édesanyámat, nagyapáim-nagyanyáimat. is. És látom azt is, ahogy a tőlünk elidegenült módon “értünk”, tőlünk függetlenül politizálók micsoda sikereket érnek el a magyarság önsírásásának megakadályozásában. Egy-egy lapáttal dobjatok ránk, ti is, fiúk-lányok. Együtt csak többre megyünk, akár a vetését jégveréssel sújtott egykori paraszt, aki látván a kárt, a maradékot saját kezűleg verte szét. Hadd lám, Uram, mire megyünk ketten? Pereljétek az EU-t, Romániát, az alkotmánya miatt, a saját törvényeinek be nem tartása miatt, a Brâncuși Végtelen Oszlopát, az összes “jogvédő” nemzetköziséget, az ENSZ-t, a békeszerződéseket, írjátok alá a …-t, pereljétek az Úristent. Vagy gyertek, éljetek velünk, nem a falvédőn. Emlékszem az interjúra, amelytől dézsányi vűm vót, amint a háziőrizettel megbízott szegény milicista feje fölött tárgyalt az amerikai nagykövet az azóta csillagtalanított, román forradalom hmagyar hősével. És részvéttel gondolunk Marosvásárhely cigány hősére, kivert szemű áldozatára, és a rá egy évre a Human Rights Watch kiadványában is megjelent, házunkban történt házkutatásra is. De mi tesszük a dolgunkat, ahogy tudjuk. Ejsze ellenségek vagyunk, he?
Itt nem új jogok kiharcolásáról van szó, hanem papíron létező, törvények által biztosított jogokról. Ha a törvények betartása olyan nagy kellemetlenséggel jár a polgármester/ tanácsosok számára, akkor mondjanak le, mert pályát tévesztettek és lejárt fölöttük az idő.
Kérhetjük a msgyar nyelv hivatalossá tételét, nem?
Helyes állás foglalás! Mindenki ezt meg kell tegye tények hitelességéért!
Nekünk nem könnyű a sorsunk, ismert, hogy miért,- de ha lehet magunkat ne ássuk el!